Hegyi prédikáció

Hétfőn szinte egyik napról a másikra "kitavaszodott" Gyergyóban, délutánra +16 fok is volt. A nagyon szép idő, szinte csalogatta ki az embert a szabadba. A feleségem, az elmúlt két és fél hónapban amióta itt élünk, még alig mozdult ki a városból. Így az Ő kérésére is, eldöntöttük, ha a gyermekeink hazaérnek az iskolából, akkor kimegyünk a városon kívül, a hegyek közé egy kicsit. A kislányom már délben az óvodából, a fiúk, úgy fél három felé az iskolából érkeztek haza, és mondhatom mindenki egyakarattal volt a délutáni programot tekintve. Ebéd után úgy fél négy körül, el is indultunk, és a Gyilkostó felé vezető úton hagytuk el a várost. Szép volt a látvány, amit láthattunk. Az út két oldalán hegyek emelkednek, a tetejük még havas, de az egész tájat a nap sugarai uralták. Az út mellett egy forrásnál megálltunk, és ittunk a tiszta friss vízből, majd letértünk a fő útról és bementünk a hegyek közé. Megálltunk egy tisztáson, egy hegy lábánál, az autót lezártuk, és kimentünk a napsütötte füves rétre. A gyerekek jót játszottak, majd arra gondoltam, meg kellene másznunk a hegyet, amelyiknek lábánál voltunk. Megosztottam a család többi tagjaival, akik első hallásra egy kicsit még tétováztak, de megszületett a döntés, induljunk el felfelé. A döntés után, még néhány lépést tettünk a napsugaras tisztáson, majd a fák közé érve, az árnyak között, egyre meredekebbé vált az út. Együtt indultunk, egy volt a cél, felérni a csúcsra. Lelkes, lendületes lépésekkel vágtunk neki, közben fel-fel pillantva méregettük, vajon milyen távol lehet a kitűzött cél. Az hamar kiderült, hogy nem tudunk egyformán haladni az úton. Azok akik több terhet hordoznak, vagy gyengébbek, lassabban jutottak előre. Előttem a kisebbik fiam jól haladt, mögöttem feleségem, a nagyobbik fiam, és a három éves kislányom lemaradva. Volt egy különös vágy bennem, hogy mindannyian érjünk fel. Ezért nem volt közömbös számomra a többiek helyzete. Majd egy idő után éreztem, hogy egyre fogy az erő, és ha nem állok meg, és nem újul meg az erőm, akkor nem érek fel. Megálltam,majd hamarosan megújult erővel mentem tovább. Eközben a többiek is küzdöttek, és ki így ki úgy de haladtak. Számomra megnyugtató tudat volt, hogy ha lassan is de mindenki haladt felfelé, és senki nem adta fel. A legkissebbnek és egyben a leggyengébbnek, nehéz volt kabátban menni tovább, így ezt a terhét át kellett venni, és segíteni neki, hogy tudja folytatni az utat. A nagyobbik fiú viszont azt hiszem tudott volna gyorsabban is haladni, de ő az édesanyjával akart együtt menni, így másra nézett, és nem csupán a célra, emiatt egy kissé lemaradt. Többször megbotlottam, vagy megcsúszott a lábam, de mindég felkeltem, erőt vettem és tovább mentem. Ugyanígy a többiek. Az út nem volt könnyű, de jó és szép volt. Többször kellett megállni és megújulni. Ahogy közeledtünk a hegytető felé, mindinkább nehezebb volt előbbre jutni, és egyre többször tekintettünk vágyakozva a cél felé. Nagy segítség és nagyon serkentő volt, attól aki elől ment és aki már a legközelebb volt a célhoz, hallani biztató és bátorító szavait, amint odakiálltott hozzám, és én is ugyanezt tettem a mögöttem haladók felé. Gondolom nekik is szükségük volt erre, és bátorította őket. Többször éreztem úgy, ha az előttem feltünt ponthoz érek, az már a hegy tető, és vége lesz a küzdelemnek. De akkor amikor oda érkeztem, feltűnt egy újjabb rövidebb szakasz. Bár már nem voltam messze, de még néhány rövidebb szakasz várt rám. Majd egyszer hallottam egy kiálltást: Megérkeztem! Egy pillanatra megálltam, és azt gondoltam, milyen jó neki, ő fiatalabb nálam és már megérkezett. Megújult bennem is a vágy, és mentem tovább, hogy mielőbb megérkezhessek. A legvégső szakaszon még hó is volt, így vigyázni kellett, nehogy itt csússzak el, bár megcsúsztam, el nem estem. Még néhány lépés....... és én is megérkeztem. Nagyon jó volt, és aki már ott volt, örömmel fogadott. Vakítóan világított a nap, betöltött mindent a fénye, és olyan látvány tárult elénk, amire nem is gondoltunk volna. Majd érkeztek a többiek is. Már nagyon vártuk, hogy ők is megláthassák azt amit mi már látunk, és megpihenhessenek. Volt akinek nagyon nehéz volt az utolsó szakasz, ha bár sírva is de megérkezett. Ott aztán letöröltük a könnyeket, megszünt a sírás, vége lett a megpróbáltatásokkal, sok veszéllyel teli útnak. Csend volt, béke, minden zajtól mentes, csak a teremtett természet lágy zenéje hallatszott, és mindent áthatott a nap feltűnően erős fénye. Együtt csodáltuk azt, amit Istenünk végtelen hatalmából teremtett, a hegyeket, völgyeket, az erdőket, és a gyönyörű tisztásokat, réteket, a távolban a nagy várost, amit a nap úgy megvilágított, hogy szinte csillogott. Felfakadt szívünkből a hála, és betöltötte az öröm, hogy Ő a mi Istenünk!!!!
Nekem prédikált ez a hegyi út, és a vastagon írt sorok mögött vagy a sorokban ott vannak a leki életre vonatkozó üzenetek. Talán egy következő bejegyzésben érdemes lenne elemezni az Isten igéje alapján, hogy még jobban megértsük.
Soli Deo Glória!